Ráadásként néhány kép a vízesésekröl. Szembeállsz a heggyel, és mindenütt gyûlik a viz a hegy tetejérôl. Egyre nagyobb a zaj, aztán vízesésben gyülik össze. Olyan, mintha sírna a hegy, holott még élvezi is, még maradnék...

Az északi sziget kellôs közepe a legrégebbi nemzeti park a Tongariro. Kettôs Unesco örökség: A vulkáni hegyei miatt és a maori szent helyei miatt is. Amúgy tök megérdemli. Ragyogott a nap is ránk, azt hiszem mázlisták vagyunk, elôzô nap nem is lehetett kirándulni, olyan rossz idô volt. Az irodában ajánottak egy szerény túrát, lehet, hogy rám néztek és nem kérték ela nyugdijas bérletemet. A többség a Taranaki Fallshoz ment, angol diàkcsapatokkal és nyugdijas párokkal is talàlkoztunk. Az ember nehezen veszi le a szemét ezekrôl a csucsokrol út közben is, ugy szep, ahogy van, csak ki ne törjön ma, utoljára 1995-ben tette. A folyô völgy ôserdejen túl a vulkáni maradékok között turáztunk. Kicsit beöltöztünk télire, ha felmentünk volna a vulkán kupjához, ott talán hideg lett volna, igy viszont a hatizsakban maradtak a vedofelszerelések, közel 20 fok lehetett. Taupoban vacsiztunk, a Bistrot ajánlották nekünk, és bejött. Füstölt halas chowder, azaz süritett levessel indult, a kép nem tudja leirni az izorgiat afüstölt és a zöldsegek közott, aztán a skót steak jött, micsoda hús es hozza repa püré és mandula kicsit bolonditva, a lezárás csoki szuflé csoki fagyival, hát igy telt a nap. Este gyorsan elcsendesedtünk a pohár bor után.

Találkoztunk Lindával Te Anauban  pénteken,  a budafoki lánnyal, aki Wanakában lakik és lelkünkre kötotte, hogy látogassunk el oda, mert gyönyörû és menjunk vasárnap, mert akkor kézmüves vásar van és a Józsi kürtôskalacsot ( chimney cake nek hivja)süt minden ujzélandi öromére. El is indultunk, esôre készülve, mint eddig minden nap. Ma persze sütött, mint ahogy kell, 20 fok felett volt, ès a szerpentinen mentunk át, bámulatos út, mèg itt is az egyik legszebb. A tónál a kedves kisváros, a csendes part ès a festöi táj fogadott. A vasárnapi vásár majd jövô vasárnap lesz, kalács ugrott, helyette Linda integetett felénk, mert itt is találkoztunk, meglepetèsnek kicsit erôs, de hát világ kicsi. Tôle értesültünk, hogy itt rengeteg a depressziós, az elszigeltséget és a kisvárosi èletet inem birják, hm? Kicsit felmentünk a nemzeti park felé is, ez a vidék inkább profi mászóknak van és ut sincs, csak terepjárós, hamar lemondtunk róla. Wanakában mèg megcsodáltuk a strandolókat, fürdözoket, aztán egy teraszon remek seafood chowdert ettem( ez egy sürü leves tele tengeri dögökkel, San Franciscobólismerem, ott crab chowdert esznek) , aztán visszafelé Queenstown felè. El is eredt az esô, persze èppen én vezettem, megálltunk egy utszeli gyümölcsarusnál, gazdag választék, èpp a cseresznye èrik. Ez , mármint Central Otago egy fontos borvidék is, ezért a bájos Arrowtownban megálltunk és a borboltban feltankoltunk a legjobbakból, beszámoló késôbb esedékes. Csendes vasárnap este készülünk a holnapi 400 km-es útra, ami a Nyugati Partra vezet. Ami mögöttünk van, fantasztikus, lenyûgozô természet. Ha az Északi Sziget érdekes, a Déli meg egy természeti csoda, érintetlen, vad, fennséges, idáig.

Nehéz szívvel hagytuk el a taupoi házat. Itt akár lakni is lehetne. Kiderült, hogy a háztulajdonos egy 80 éves néni, aki bement egy öregotthonba, miután meghalt a férje és egyedül maradt. Az út Wellingtonba változatos tájakon vezet, dimbes dombos zöld hegyek , meredek folyóvölgyek, tágas sivatag váltogatták egymást, jó hosszú utca. Wellington egyszerre modern nagyváros, békés, nyaralós, evezôs, vitorlázós tengerpart, elegáns fekvésû domboldalak, tenger minden mennyiségben. Sétáltunk egy nagyot az öbölben, és a zsufi belvárosi utcában betértünk az Olive- ba vacsizni. Magyarul fogadtak: a pincérnô szerelme Hercegszántóról jött, Pécsett nyaraltak, ö meg jó étvágyat kivant, kicsi ez a bolygó. A menüt ettük Gáborral: fekete pudinggal töltött ravioli, báránysült torma szosszal, brie sajt tál, nyami. A hölgy Hawkes baybôl valo Viognieret ajánlott hozzá, nyert. Korán volt takarodó.

Esôt mondanak, mert tán fáradtak is vagyunk, szóval nehezebben indulunk neki. Végül megegyeztünk, hogy egy kisebb túrával próbálkozunk Queenstowntól 20 km- re. Ez a Queenstown nem annyira jön be különben. Zajos, tömeges, túristás, pedig álomszép a vidék. A mi túránkra 2-4 órát irtak ki, mi 3 óra 20 perc alatt teljesítettük és nagyon megérte. Patakpart zúgó vizesésekkel, öserdô sokszinü kövekkel, madárhang fel és le, föleg fel. Sam kisháza mellett is emegyünk, a nyarait itt töltô bányász család mintává vált. A csúcsról két tó is látszik és onnan már csak egy óra erszkedés vissza. Az erdôtûz belemart itt is jócskán a tetôbe, de már gyôgyul és nônek az uj fák. Rendes kiwik megállnka, segítenek,  amúgy sem lehet eltévedni, azért jöl esik, hogy az erdôben is barátságosak. A városban lerogyunk a Toroban, nemigen van konyha délután, közepes a kaja és be is számláznak egy plusz italt, résen voltam. 

Szavakkal nehezen tudnám leírni, amit láttam, zene mindenképpen kéne hozzá. Maga a sound egy fjord, elegáns, méltóságos, természetes, csak néztem, hogyan tudnám még jobban megfigyelni, elhozni egy kicsit. Hajoval járható be, súlyos szél fújt szembe, mégis a tetôn maradtunk, hogy mindent lássunk, élvezzünk. És sütött a nap, mint minden nap idáig, áldott idô ehhez az élményhez. A végcélnél fontosabb az út, ami idevezet. A világ legszebb útjának nevezik, joggal. Elhagyjukaz utolsó várost, Te Anaut és innen az ut bevezet az erdôbe, hangásba, vizesesbe, sziklák közé, alaguton át. Mintha mindent meg akarna mutatni a természet, ilyen vagyok, érintetlenül.tessék. Ne vigyétek innen, hagyjátok itt. Ki- ki szállrunk, fotztunk, sétálgattunk benne, egy teljes nap( durvan 20 órás kirándulás) , nagyon kevés ehhez.  Meg vagyok hatódva, hogy eljuthattam ide.

Cable car visz fel a dombtetôre a városból. Szép a kilátás, egyszerre látni a Tasmán tengert és a Csandes Oceánt, szserencsés fekvésû város, uj-zélandi értelemben “csak” szép. A botanikus kert150 éves, épp tavasz van , minden virágzik. Hogy mi minden , nem mennék bele szakmai segítség nélkül. A rózsákat megismertem, különosen a Leonardo da Vinci névre hallgatót, ilyet Gyuriék kertjében láttam. A képek minôsége nem engem dicsér, Anna barátunk kölcsöngépévl kattogtatok nagy élvezettel, köszi Anna!