Minden szombaton a helyi gazdák és kézmüvesek piacolnak a város közepén. Most érik az eper és a cseresznye. A cseresznye fákat a madarak ellen ugy vedik, hogy az egész ültetvény be van fedve és állandóan locsolják a fákat, amúgy még a réteket is locsolják, vizük pl. van. A cseresznye érett, de nem ropog, viszont az eper isteni. Olyan termelôtöl vettem, akik nem földben nevelik az epret, hanem asztalon ( jó nagy asztalon) , oxigéndus tápoldatban fürdik a növény és beállitjak az optimalis fényt, nemcsak finom, megmosni sincs miért. Egy helyes hölgytôl pedig hûtô- fûtö szatyrot vettünk. (Heylo bag) Igen szellemesen polisztirol golyócskákkal töltötte meg a teljesen hôszigetelô szatyrot- hollandoknál volt ilyen , azt hiszem a kavés termoszt tartották benne. Meg is vettük ajándékba, barátsága jeléül megkóstolhattuk a darolyás sütit, ami ebben sült meg. A piacozás utáni kávèt a város irodalmi kávéházában szürcsöltük. Magyarok a piacon is voltak,  pincér mamája félig orosz, félig magyar... Aztán el kacskaringóztunk Pictonba, ahonnan a Marlborough Sound öbleit, hegyeit a legjobban látni. 

Az èrdeklôdésre való tekintettel a ví zi dolgokkal folytatnám. A lista élére a zöld kagyló kivánkozik. Itt a szomszédban szedik nagyban, azaz a Déli sziget északi csúcsán Marlborough megyében. A kagyló dupla akkora, mint a belga fekete, a benne lévô kagylóhus és legalább kétszer nagyobb. Kiválóa az állaga, vajas az ize. A hozzávaló szósz fokhagymás, zöldséges és Tejszinnel gazdagitják. Elôétel, fôétel is lehet, mennyei- külön köszonet Viktornak, aki felkészített erre. A halakat napi fogásként kinálják , fogalmam nincs, hogy melyiket hogy hivják, vagy egyszerüen sütve tálalják, vagy sörtésztában. Mindegyik fehér húsu, a leglazább a kék tôkehal volt. A hallevesbe mindent belefôznek, halat, kagylót, rákot, ahogy illik, a levét tejszinnel süritik, fincsi. A közönséges halétel a fish and chips, nem tudtam megállapitani, milyen hal kerül bele, lehet jó és rossz is, mint bármelyik fast food.  Van itt lazac és homár is, a füstölt lazac igen jó volt a friss savignon blanc- val. Ami a pisztrángot illeti, étteremben nem kapni. Csak horgászni szabad, engedéllyel, kereskedelembe nem hozható. És végül, van egy halcsemege, a whitebait. Szó szerint apróhalnak mondanám, de nem az, hanem ivadék, még nem teljesen hal, átlátszó. Elôètelkent sütve szendvicsbe teszik, vagy fôételként belesütik tojásba, vagy krèmet készitenek belôle. Szendvicsként próbáltam, furcsa egy szerzet, ittenieknek delicatesz.

A cimet még Greymouthban súgta egy nelsoni hölgy, aki a motelben lakott és dumáltunk, itt mindenki szivesen beszélget és segit. Mit ad isten, elsôre odataláltam a vendéglôhöz, megérte. Maga a hely is különleges és a kulinárium, nyami. Régen még egy pingvin család is lakott itt, ma inkább legenda. A regi kikötôi épületek példásan felújítva, kocsmák, lakások, óvatosan vezettem haza, plusz egy phár helyi pinot gris és már volt egy gyorshajtásom.

Egy órára sincs nelsoni házunktól azAbel Tasman Nemzeti Park, ami a legnaposabb, autóval nem járható, gyalog, kajakkal, hajóval inkább. Próbáljunk ki mindent-volt a csoport döntés, kezdjük a kajakkal. Megkötöttük az üzletet, felkészülés, kiképzés és már be is löktek a tengerbe. Két órát terveztünk, másfél lett belôle, nagy hullámok, erôs szél, kezdô kajakosoknak kalandos terep és még a taktikában is nehezen tudtunk megegyezni, azért nem semmi élmény volt. Ha már vizesek lettünk, meg is mártóztunk a tengerben, hát az nagyon kellemes volt, mézg hûvös, de lehetett úszni benne. Felbátotordtunk, irány a hajó, a jegy szerint kiraknak egy parton és két óra múlva értünk jönnek. Paradicsomi part,  fehér homokon pihentünk, napoztunk és néztünk ki  a fejünkbôl. Senki nem vetette fel egy kirándulas gondolatát. Ma ilyen a paradicsom!

Elsô helyen a bárányról szeretnék megemlékezni. Nemcsak a számosság miatt, mintegy 13 millioan vannak, hanem azért, mert ilyen finomat még idáig nem ettem. A bárány csülkéröl szôl az ének. Csontostól kerül a tányérra saját zaftjában. Braised készitik, azaz sütve párolva, a zaftja sürü barna és a kés közeledesére a hûs leválik a csontról, amúgy omlósan kerül a szájba. Tejes bárány íze van, kis krumpli meg zöldség jár hozzá. Többször is megpróbáltam, hogy nem csalnak- e vele, hát nem , ô marad a kedvenc. 

Kis lemaradással követi a bárárányt a marha. A hús elsô osztàly, ezeken a zöld legelôkön nagyszerû marhahús születik. Laza, természetes, ízletes. Próbáltuk többféle kiszerelésben, ribeye vagy a fenti T- bone, mind jó. Nem annyira értik a sütését, idáig még nem találták el mindig a medium rare-t , de hát gyakorolni kell, még adok esélyt nekik.

Még ilyet! Az utcatáblára ki van irva, hogy csak apály esetén utca, nézd meg az elôrejelzést. A házkulcshoz adtak dagály táblázatot, mikor lehet behajtani. Kiraktuk a csomagokat, aztán futás, kerestünk a kocsiknak egy magasan fekvô parkolôt. Olyan gyönyörû a ház, hogy senki nem akart innen elmenni. A teraszról figyeljük, hogyan nô a víz az öbölben. Elôttunk csak homok volt, este jetsky-zett rajta a szomszéd. Varázsol a tenger, itt a piros hol a piros! Fôztem egyszerû vacsorát a társaságnak, jol megették.

Nem én hívtam Punakaikinak, hanem a maorik és nem tudom, hogy mit jelent. A túristaút pont 2,5 óra, eszményi folyóvölgyben vezet, közben olyan dús a növényzet, hogy ha akrszsevtudsz letérni az útról. A folyó kristálytiszta, pisztráng is lakja, a novények lindák, pálmák, páfrányfélék és még ki tudja. Út közben barlangok, le és fel lépcsôk. A víz alatt is fák, a délutáni napban csillog minden, az élet szép, remélem a képek is.

Ide el kell menni, ilyet még nem láttatok, kaptuk a jó tanácsot az elôttünk utazóktól. Ha jól meggondolom, csak olyat láttunk, amit idáig sehol. Hát azért ez elég különös egy darab , bent a Tasmán tengerben nem tudjuk egész pontosan hogyan lettek a palacsinták. Nagyon látványos, és mindenütt ki van írva, hogy ne ugorj le a szikláról,  mert annyi, tényleg annyi lenne.

Napáldott reggelre ébredtünk Franz Josefben. A faluból csodás a kilátás a havas hegyekre 2500-3000 méteresek vannak a közelben, a Mount Cook 3734 innen nem látszik. Reggeli után egyenesen a gleccserhez mentünk, ahova kényelmes gyalgút vezet. A völgy tágas, mindenhonnan már látszik a gleccser és zuhog lefelé a szürke folyó, viszi a hegy színét és homokját magával. Tényleg döbbenetes, hogy a 2900 méterrôl induló 16 km- es jégfolyó még 300 méter magasan is jég a tengertôl tán 10 km- re szubalpin környezetben. Ugyan szépen fogy évrôl évre, azért ami látszik, az elég monumentális. Kb. 750 méterre lehet közel menni, a jégre csak helikopterrel lehet rámenni, mi maradtunk gyalog. Itt már sokan voltunk, a túristák zöme ázsiai. Hokitikában megálltunk, mert itt vannak a jade kôfaragó ès fafaragó mesterek meg a hozzátartozó ajándékboltok. Találtunk is igen érdekes erezetü fa tárgyakat. Azestét már Greymouthban töltöttük, remek motel és vacsi- részletek a gasztro blogban.