Rákészültünk az utolsó 410 km-es útra. A kocsikat jó elôre a ház közelèbe készítettük és kijelöltük az órát, amikor meglépünk a dagály elôl, mûködött. És már nem is tûnt nagyon hosszúnak az út, rutinosan nyomtuk, közben meg sodáltuk a változatos, hegyes völgyes vidéket, még egy spa látogatassalmis megpróbálkoztunk, hogy majd sétálunk egyet, a 34 fok meleg elriasztott és csak egy jó kávé + fagyira futotta. Vidáman mentünk Christchurchbe, hogy minden ok, egy szép séta, zàróvacsi. A folyó partot öreg platanok árnyalják, romantikus , és néhány szép épület mellett kerestük a belvárost. Nehezen esett le, hogy az már nincs, elvitte a földrengés. Torkunkon akadt a szó, mikor a  z összeesett katedrálist megláttuk, az újrakezdés megannyi jelét, ugyanakkor látható, hogy valami elveszett itt és ha lesz is valami, az már nem az lesz. Az ember önkéntelenül is háborúra gondol, az, hogy 1 perc alatt eltünt egy város, nekem nem megfogható, hirtelen besötétedett. Három hete nemhogy tragédiát nem láttam, inkább csak mosolyt. Botorkáltunk az egyetlen megmaradt régi utcában, véletlenül ráakadtam benne a kiszemelt étteremre, elköltöttük a kitünô zárô vacsorát, lásd külön gasztro blog, és igy zárult a túránk. Nagyon elégedettek vagyunk mindannyian, kiemelkedô utazás és élménygyûjtés volt gondtalanul.��